Tiltott Rózsakert

First topic message reminder :

Airie von Nandori rózsakertje, ahova csak engedélyel léphetnek be a diákok. A kert bejáratát két hatalmas arkangyal szobor őrzi. Ha engedélyezve van a belépés, az arkangyalok nyugodtan állnak, viszont ha nem kivánt a társaság, az angyalok keresztbehelyezik lángpallosaikat a bejárat előtt, igy senki nem képes bejutni. Ennek a kertnek az érdekessége, hogy itt mindig éjszaka van, akkor is, ha egyébként nappal honol. Csak a telihold világit fényessen, nincsenek az égen csillog. Viszont az éjszakát csak akkor lehet észlelni, ha belépünk a kertbe. Macskaköves utak járják végig, szétszórt padokkal, szobrokkal és szökőkutakkal. Kizárólag csak fehér rózsák találhatók itt, melyek sosem nyilnak, csak bimbóznak. A rózsák éllők, el vannak varázsolva, igy ha valaki hozzájuk ér gazdájuk engedélye nélkül, azt a személyt tüskéjükkel körbeölelik és lehúzzák a föld alá, hogy elpusztuljon. Viszont roszabbul jár az, ki letépi őket. Ugyanis a rózsákon hatalmas fekete mágia honol. Ki letépi őket, saját maga váll rózsává, hogy helyettesitse a letépettet. Egyébként ez a kert csodaszép és lélegzetelállitó. Ki belép, azonnal mély nyugalmat érez lelkében, nem siet sehova, mintha megállna örökre az idő, nem létezne bánat se keserűség. A kertbe csak a temetőn keresztül lehet belépni.

* Szinte észre sem veszi mikor a lány megál előte, annyira el van foglalva még mindig az arkangyalokkal. Nem azéert nézi őket mert huuu de annyira érdekli hanem ahogy ő gondolja csupána biztonsági okokból. Megálva a lány mellet nem vesz elsőnek észre semmi küllönlegeset, de mikor hirtelen számára a semmiböl előterem a kapú persze az már ott volt csak ő olyan bamba hogy csak most veszi észre. Észrevehetetlenül hátrahökköl és a szálya tátva marad. Ilyen csondálatos kaput nem látot még és itt az összes érzés még erősebb mind eddig teljesen kábulatba ejti őt szinte már meg sem mozdul. Csak a melkasa mozog az jelképzi, hogy még él mert levegőt vesz. Nem tud mit kezdeni az új érzéssel de tetszik neki, Mivel elég hamar rájön, hogy a kapú nem fog kinyilni fogja magát és óvatosan leül és átadja magát az érzékszerveinek. Alig pár percet tölt csenben mikor úgy dönt, hogy ezket szavakba kell önteni, hogy halja a lány is, hogy ő hogyan vélekedik erről.*
- Ez csodálatos...* mondja csendben felnézve a lányra* - El sem tudom képzelni mi lehet oda bent de biztos nagyon fergeteges. * Ennyi kész elhalgatott és mostmár teljesen csak az érzékszerveire hagyatékozik. Szemét becsukja, hogy a hallására összpontosítson és a szaglásra. Így becsukot szmmel ül ott és élvezi fura, hogy élvezi de élvzi azt amit érez és hall.*

/hamarossan irok nektek, addig megkérem már a karatkerek ne tegyenek semmit. a válasz a mai nap folyamán biztos érkezni fog!/

*Bár tán csak álltak mindketten a kapunál, érzéseik valóban csábitóak voltak. A két Arkangyal kőszobor csupán, egyszerű kacifántos művészet, mely nem nem mozog, nem néz és nem gondolkodik... normális körülmények között. Nem mozdultak most sem, viszont mikor már úgygondolván a két diák, nem történik semmi, valami mégis történt. Eltűnt mindkettejük kereszbetett kardja, mely csakugyan gátolta a belépést s most maguk előtt tartották, mint a szótfogadó őrző katonák. Két kezüket rajtuk nyugatták csendesen, csuklyával takart arcuk pedig mintha a két diákot figyelné, mégsem mozdultak egy aprócskát sem. Kapu... tán nem is volt ez olyan kapu mint amilyet a két diák elvárt. Csupán boltives volt, melynek nincs vaskapuja, vagy netán ajtaja... Csupán a két angyal őrzi kardjával a bejáratot, de ahogy szabad lett az út, apró macskakővel rakott ki járda vezetett befele. A rózsák illata megsokasodik, ahogy a két diák tán bemegy a kertbe, s valójában érzéseiket rabul ejti a mély nyugalom, mely kellemes karjaiba ringatja őket. Ahogy lábuk átlépi a kaput, mintha eltűnne mögöttük a hely, ahonnan jöttek, mintha túl messze lenne ahoz, hogy éredemes lenne visszanézni, mintsem visszamenni. Mégis... belül valami azt súgta, nem is érdemes vissza menni, hisz itt találják meg életük értelmét. Az égből sötétsége tán sosem volt sehol oly káprázatos mint itt, habár eggyetlen csillag sem ragyogott az égen, mégis a Telihold pompás fénye világitotta meg útjukat, se egy cseppet sem volt olyan érzésük, hogy nem látnak. Kellemes fényt vetett rájuk melegen ölelve. A rózsák nagyobb, mégis csak bokáig érő bokrokban bimbóztak a járda mentén. Ha szétnéznek, nem látnak mást, csak a végtelen keretet, minek nincs határa sehol sem. Mikor tovább merészkednek, olykor több járda szeli át útjukat, bár ezeket már a bejárattól is lehet látni. Olykor kőpadok bukkanak fel megpihenésre s apró szökőkutak érdekes szobrokkal közepükön mik vigasztalják a tekintetet. Az érzések szinfóniája, a lélekbe fúródó nyugalom mely elűz minden más érzést, s a rózsák csodás illata mélységes eufóriával vigasztalják a két vendéget. Semmi hang, egy aprócska zaj sem rezzen meg. Ámbár minden rózsa csak bimbózik, közelednek a kinyilás felé, de tán bármennyire is keresnék, egy sincs kinyilva. Eggyetlen egy sem... Hófehérek, akár a frissen hullot hó, tökéletes szinül s alakjuk káprázó...*

* Már teljesen megfeletkezett arról, hogy miért is jött ide és, hogy milyen állapotban volt. Szemei lecsukva voltak és ő valahol máshol jártak, a fantázia világába. Csönd és béke honolt a környéken még Samara is alig moccan, csak egyenletes lélegzetét hallani. A fiú teljesen összhangba kerül a természettel. Nem tudja hogyan lehet, hogy csak a fantáziája játsz le neki ezeket. De lehet hogy való érzések? Hirtelen minden leszükül. Száméra már csak az ösztön van mint a sasnak vagy bármely ragadozónak a vadászás az önfentartás. Akicsinyek gondozása. Érzi mekkora erő lakozik a sasba és, hogy az milyen kecsesen repül az égen.....
Hirtelen patan fel a szemhélya nem tudja mitöl. Nem ő utasította a szemének. Elsőnek valami különös érzés fogja majd maga mögé néz és látja a kapú kinyilt. Gyorsan felált. Odabent amerre csa a szeme elátt mindenhol virág, rúzsa van . Utak futnak egymába és keresztezik egymást. Belépve halad előre és valahogy nem hiényzik neki a külvilág. Olyan jó itt. Békés nyugodt, harmónikus. De azért megál és bevárja lányt. Nem tudja miért. Elgondolkodik. Majd rájön azért mert vele akarja megosztani ezt az élményt azt akarja, hogy a lánnyal élje meg ezt, együtt fedezék fel eme csodálatos helyet. Az égre pillantva nem látot egyetlen egy csillagot sem csak a hold világított. De valahogy elegendőnek bizonyult ahoz, hogy ők tökéletesen lássanak. Lassan idul tovább szinte már ösztönböl cselekszik ahogyan az álaltok. De ez valamiért más. De vajon miért? Nem tud rájönni csak megy előre és közben tökéletes harmóniában érezve magát. Egy szökőkút melet halad el és feltételezi, hogy a lány követi. A viz csopogása megnyugtatóan hat Percyre aki hosszan elidőz eme szökőkút tanulmányozásával. furának tartja a szobrott annak kinézetét még soha nem látott ilyet . De valahogy annyira tetszik neki. A vizen a hold fénye visszaverődik és csilagokat rajzol rá. Percy belenéz és magát látja. Békésen megnyugodva, felemelően. Egy padott vesz észre nem messze a szökőkútól és úgy gondolja hogy ez így most neki sok muszály neki leülnie. Muszály feldolgozza a rengeteg beérkezett információkat érzéseket amit a receptorok küldenek tovább az agynak. Leül oda szol Samaranak*
-Nem ülsz le mellém olyan szép itt..... egy kicsit pihenjünk csak * kezével magamellé int. Hangja is megváltozott valahogy. Pedig ugynugy hangzik de nem tudja mi mintha változott volna benne. Sokkal gyengédebb érzékiebb lett ami nagyon is tetszik Percynek....*

/Percy nyugodtan irj, aztán Samara és majd irok én/

Kitudja mily mélységes őrület volt az, mely ismét visszaküldte őt a halandók világába. Abba a világba, mely csak haldokol s egyre közelebb kerül az örök kárhozathoz. Idő, kárhozat, élet vagy halál, számára mindez puszta halovány gondolat s emlék arra, mi valaha volt, de már soha többé nem lesz. A hold csodásan tündöklő fénye enyhén remegett most meg, mintha érezné annak bizonyos erő közelgését, mely alkotta ezen a parányi helyen. Parányi helyen, melynek létezése meghaladja az emberi tudatot. Helyen, hol nem létezik az idő, sem az élet, sem a távolság, sem a közelség. Nem léteznek érzések sem a halál. Nem képes ide beférkőzni semmi sem, mely képes a halandók világát alakítani. Miért is kéne, ha eme szférának Úrnője szigorúan megtiltotta? Arkangyalain, imádott őrzőin nem fogott az a hosszú idő. Nem estek szét, nem repedeztek meg. Hűségesen őrizték a bejáratot abba a különleges világba, mely valójában nem is létezhet, mégis itt van. Halk sóhaj, halál árny érintése söpört végig a kastélyon, melyet szinte talán nem is érzékelhettek a diákok, de a tanárok s igazgatónő már talán mégis. Az árnyak lágyan, settenkedve akár az éhes kígyók, úgy kúsztak elő a semmiből. Igen, a semmiből. A levegőből vagy a földből lenne a valami, de nem ezekből jöttek elő... Gombolyogtak lágyan akár a sóhaj. Hirtelen, mint hangos gong zaja, úgy lépett ki eme világba mezítelen lába. Kihajózott kecsesebben az unikornisoknál s jelenléte a kertben jelentősen megérezhető volt. Rózsái mik lassan tökéletességükben inkább fakók voltak mint csodaszépek, ismét feléledtek s ragyogtak Úrnőjük üdvözletére. Kedves hold társának fénye aprón érintette meg testét, mely inkább szellemként lebegett, gombolygott. Test... számára ilyesmi nem létezett. Őt csupán rég elfeledett lények gondolatai alkották. Azok a gondolatok s emlékek, melyeket rózsái zártak magukba s ő volt a pásztor. Léptei lágyak voltak, akár a pegazusok sóhaja, mégis oly csábító mint a legédesebb szeretői szó. Valaha régen, egy másik világban, léptei képesek voltak változtatni az élet törékeny szabályait. Játszani az idővel, élettel és halállal, szint úgy mint csitítani a káoszt, vagy épp felbolygatni a nyugalmat. De itt nem. Ez csupán hosszas létezésének apró állomása. Egy hely, hol megpihenhet. Lehet épp ezért tért ő is vissza? Rég tudta, már nem tanár, nem vezető, de ez cseppet sem aggasztotta. Talán csak maga a kíváncsiság hozta őt vissza, vagy inkább egy személy...? Ezt majd megmutatja az idő...

*Miután elolvasta a levélbe foglalt üzenetet, apró, sietős léptekkel, de annál inkább hangtalanul közelít a Rózsakert kapuja felé. Kezében a rózsaillatot árasztó levelet szorongatja, kihasználva az abból áradó nyugalmat. Ha elengedné, azonnal úrrá lennének rajta az érzelmei. Zavarja, hogy gyakorlatilag mindenből megbukott, de hát az év végén kapcsolódott csak be a munkába, így talán nem is baj.*
~ Mindent jobb az alapoknál kezdeni... *Nyugtatja magát, majd körbetekint, amint megérkezik a kapuhoz. Pár diáktársát látja, de nem elegyedik beszélgetésbe velük. Ideges, görcsös bólintással köszön mindannyiuknak, majd csendben várja Airie von Nandori megérkezését.*