Kripta - Airie von Nandori rezidenciája

Tárgy: Kripta - Airie von Nandori rezidenciája Szer. Május 12, 2010 8:06 am

Ez a kripta első ránézésre nem túl nagy, de ha lejebb halad az ember, egyre hidegebb és hátborzongatóbb a hely. A falak suttognak megannyi nyelven, bár nem találni itt egy koporsót sem. A falak kopottak, érezni bennük a sötét necromancia hatását. Megannyi folyosó húzódik itt, ahol könnyű elveszni. Minden folyosó viszont egy helyre vezet. Egy tágas köralakú helyiségbe, mely közepén egy pentagramm van a padlóra festve vérrel, s annak közepén egy kőből készitett koporsó. Található itt egy nagy osztály is, ahol asztalok vannak boncolásra, szekrények könyvekkel és rituálisokhoz szükséges tárgyakkal. Viszont aki a tanár szobáját keresi, nem találja meg, mivel alapossan el van rejtve.

*A lány talán először életében tűsarkú cipőt visel... csillogót, feketét és stílusosat, sápadt, karcsú bokájába vágó keskeny pántokkal. A cipő sarka hangosan kopog a hideg kövön, ahogy a lány lassú léptekkel halad végig a sötét folyosón. A kőfalakból szűrődő suttogás úgy vonzza, mint a szirének éneke.
Kopp, kopp, kopp...
Egyedül van. Mint mindig. A lány fiatal és csábos, hollófekete hajjal. Kurta, fekete szoknyája alig takar valamit csupasz lábaiból. A csinos esőkabát bár combját is fedi, így sem tartja melegen a karcsú lábakat, melyen már jól láthatóak a libabőr dombocskái. Nem, ez a viselet egyáltalán nem megszokott tőle... Valami fontos dolognak kellett történnie amiért képes volt ilyen öltözetben mutatkozni. Valószínűleg nem az iskolából jön...
Arcáról a komoly elhatározottság tükröződik, tengerkék szemei pedig már hátborzongatón jeges csillogással merednek előre. Ördögi.... lenne.
Viszont az összképet megtöri a cipő fájdalmas szorítása miatt olykor - olykor megjelenő apró kis fintor a keskeny ajkak szélénél.
Kopp, kopp, kopp...
Mióta Airie von Nandori elhagyta az iskolát egy emberi lény sem járt itt rajta kívül - ezt a pókhálóktól díszített falak is remekül tükrözik.
Megfontolt mozdulattal belép a vérrel festett pentagrammába, és a már agyonhasznált, mocskos ronggyal lassan, kimért mozdulatokkal letörölgeti a sápadt ujjaira rászáradt vért. Szemei rideg nyugodtsággal merednek a semmibe... *
- Ha ezt Beluramor megérzi, hogy fog "örülni" neki....

*Szokásával ellentétben a szobájában ül, s iszonyatos sebességgel járatja élveholt agyát. Mérlegel, hűvösen és kegyetlenül, ahogyan szokott. Az iskola élete kezd helyrerázódni, a diákjaira nem lehet panasz, a fekete mágia fekete mágiával való gyökeres kiirtását sikerrel hajtja végre. Emberi érzelmeket is sikerült produkálnia. Talán a hétvégén elhívja Benjamint moziba a közeli varázstalan faluba. Igaz, fogalma sincs, hogy az emberek mit szeretnek nézni, de a Végső Állomás 4 valahogy vonzó cím számára. Végső Állomás. Még ízlelgeti a kifejezést. Ő inkább Fátyoljárásnak nevezné el a valószínűleg halálesetről szóló filmet, ami egy sorozat része. Hogyan lehetne a halál sorozatba foglalható? Nagyot sóhajt, és megfordul. Nem talál a dologban logikát. Dühösen megcsikordulnak fogai.*
~Emberek...~
*Legszívesebben kiköpne, de nem mocskolja be saját otthonát.*
~Kezdek rátok hasonlítani. Mit szólsz most Nagyúr? Még téged is megcsúfollak... Ha hazatérek egyáltalán...~
*Csak úgy megszokásból lehunyja szemeit, de azok azonnal felpattannak. Oly fajta érzés keríti hatalmába, mintha valaki fejbe rúgta volna bakanccsal. Mintha szédülne is. Orrából fekete, szurokszerű alvad vér kezd el csordogálni. Csak egy valami lehet rá ilyen hatással. Valaki belépett az általa lezárt kriptába. Nem tudja hogyan, nem tudja miért.
Hideg fej. Lehet, hogy csak az egyik ostoba diák... Lehetetlen! A kriptát lezáró pecséteket csak a leghatalmasabb akarat képes feltörni. Összeszorítja fogait, szinte hallani, ahogy mindenében recseg a test, melyet lopott. Nem vacakol a lépcsőkkel, egyenesen leveti magát a torony ablakából, s úgy suhan a levegőben, hogy bármely lupavi megirigyelhetné. Persze nem vehetné fel a versenyt a szárnyas farkasokkal, annyira nem gyors mégis, szinte pillanatok alatt terem a kripta bejáratánál. Ajkai jeges, vérfagyasztó mosolyba torzulnak. Ujjai egy intésének nyomán becsapódik mögötte a kriptaajtó. Bárki vagy bármi van bent, kettesben maradt három dimenzió legjobb és legkegyetlenebb nekromantájával.
Lassú, királynői léptekkel indul a kopogó hang irányába. Nem kell füleiben csalódnia, pár pillanat múlva meg is leli kedvenc tanítványát. Kissé mintha megnyugodna a lelke. Hangja mégis olyan, mintha karmaival egy rozsdás lábasba tépne.*
-Szervusz Samara.
*Tegezi a lányt, immáron másodszor.*
-Tudok segíteni az emlékezésben?

*Még mindig ujjait törölgeti, miközben szemei elé képek villannak be arról az emberről... Tulajdonképpen nem tett a lány ellen semmit, nem is tudott róla semmit, csak pechje volt, hogy az említett rosszkor volt rossz helyen... megérdemelte amit kapott.
Az alvadt vértől mocskos kendőt gyorsan teszi le kezéből, egyenesen a kriptára... valaki/ valami közeleg, de irdatlan gyorsasággal. Egész testén végig fut a hideg mikor a háta mögötti jeges hang megszólítja. A vér szinte megfagy ereiben... hiába volt felkészülve a hatysa érkezésére.*
- Gyorsabb volt mint gondoltam... *Szólal meg tűnődő hangnemben fél perc hallgatás után. Nem fordul meg, de fejét oldalra fordítja, így csupán profilját mutatja a nőnek. Sötét haja szemébe hull...
Samara provokatív és néha már felháborítóan merész. De mégis... Beluramor Mortes Fellina... tőle mintha tartana. Vagy csak végre elismerte hatalmát? Hisz a kettő nem zárja ki egymást.*
- Hm... emlékezés? Emlékszik, fél éve azt mondta: a sötétségből van kiút... *Mondja szokásához hűen, semleges hangon.* - Nos én nem találtam rá... de azt hiszem már nem is akarok.
*Még mielőtt szembefordulna a nekromantával, nyelvével megérinti jobb oldali szemfogát.. *

*A lány szemmel láthatóan nincs beszámítható állapotban. A fogain megcsillanó vörösség egyértelművé teszi, hogy Samara ölt, és még a vér mámorának hatása alatt áll. Beluramor szemei mintha mélyebbé válnának. A sötétség fojtogató és szívbemarkolóvá válik, s egész arca halotti maszk, szemeiben egészen a pokol legmélyebb bugyráig látni. Mégsem teszi fel a kérdést, amit Samara vár. Nem is rója meg, csak csendben figyeli az arcát. Mintha mélázna az elkövetkező lépésén. A lán hiába tapasztalta meg a Nekromanta Királynő által mutatott út helyességét, másképpen döntött. A döntését pedig tiszteletben kell tartania, még ha úgy is véli, ez csak árthat az iskolának. Ki kellene rúgatnia Samarát, majd megkeresnie és megölnie. a keze már emelkedik, hogy kiszippantsa az életet kedvenc diákjából, de három centire a lány arcától megáll a levegőben. ennél fenyegetőbb mozdulatot aligha tehetett volna, meg sem lepődik, ha a lány esetleg hátrahőköl. Vádló intés ez, mely azt jelenti: "most megkegyelmezek, de jaj neked, ha problémát mersz okozni.*
-Szóval a másik úton indultál el. *Túlvilági hangja egyszerre fenyegető és védelmező.* -Elfogadom a döntésed helyességét, cserébe te is fogadj el egy jó tanácsot. Amit tettél, azért egy életre lecsukathatnálak, vagy egyszerűen megölhetnélek, mint minisztérium embere. Tartozol nekem, az életeddel és a szabadságoddal.
*közelebb lép hozzá és lassan elővesz valamit a zsebéből. Egy medalion, vékony bőrláncon, mely fekete követ foglal fehérarany keretbe. Samarát valami nagyon kellemetlen érzés keríti hatalmába.*
-Ez itt a Sötét ereklye. Arra szolgál, hogy megvédjem vele azokat, akik fontosak számomra.
*A medalion lilás fénnyel izzik fel.*
-Eredetileg téged akartalak megvédeni.
*A megdermedt lány nyakába akasztja a felbecsülhetetlen értékű nyakláncot.*
-Most tőled fog megvédeni mindenkit, aki fontos.
*Ritkán magyaráz, de most egyenesen Samara tekintetébe mered.*
-Figyelj most jól. Ha az iskola bármely diákjának életét szabad akaratodból kioltod, a Sötét ereklye meg fog fojtani. A Fátyol másik oldalán foglak várni hogy megkaphasd méltó büntetésedet. Ám addig... *Arca valamelyest kellemesebb, megnyugtatóbb kifejezést ölt.* ...kellemes tanulást és szép napot itt, az Electuson.
*Hátat fordít a lánynak, s indulni készül, ám megtorpan, és hátra szól.*
-A sötét tudományokat oktatom, s ezt senkitől nincs jogom megtagadni. Ha valóban a sötétség útját akarod járni, gyere minden szombat este a rezidenciámba, s tanítok egy új, tiltott varázslatot.
*Ha Samarának nincs mondanivalója, lassan elindul a kripta kijárata felé. Ha a lány megpróbál megszabadulni a nyakéktől, az szorosabban tekeredik a nyakára, majd a próbálkozás gyöngülésével elernyed.*

*... feszülten nyel egyet. Sötétkéken örvénylő szemei a fenyegetően fölé magasló kézre merednek, és a hirtelen meglepődés miatt minden érzelmet tükröznek. Jéghideg, csontig hatoló érzés hasít belé... valószínűleg ezt nevezik halálfélelemnek, bár ő bizton állította, hogy nem fél a Haláltól! Már szinte érzi az esetleges fájdalmat, és amint lábai össze csuklanak alatta. Csak pár másodperc az egész... ám ez elmarad. Zavarodottan néz fel a hatysa arcára, nem érti, hogy mi történik per pillanat körülötte. Miért nem ölte meg?
Ám amint agya felfogja a szavakat, melyeket neki mondanak egy pillanat töredéke alatt keményednek meg ismét vonásai. Pillantásával követi az előtte álló minden mozdulatát, és nem tetszik neki amit lát... rossz, fenyegető érzés keríti hatalmába, izmai összerándulnak, arcából az összes vér kifut. Ellenkeznie kéne, de mégis meredten tűri, hogy nyakába akasszák a medaliont.... és minden egyes szó nehéz sziklaként jut el agyáig.
Nem tesz semmit, nem mond semmit, csak néz ki a fejéből meredten, akár egy dermedt, élettelen szobor... Még csak most sikerült igazán felfogja, hogy mi történt az előbb. Azt, hogy ezentúl más kezében van az élete... *
- Egy fenét! *Kiált fel dühtől eltorzult hangon, és kezével megpróbálja kitépni nyakából a bőrláncot, ami ahelyett, hogy szétszakadna, egyre csak erősebben szorul nyakára, akár egy hurok. Ujjai még mindig görcsösen markolják az átkozott láncot, olyan erővel, hogy a lány már felnyög kínjában, mellkasa egyre hevesebben emelkedik fel-le az örvénylő indulatoktól és az egyre nagyobb oxigén hiánytól... *
-Ahhggrrrr! *Nyög fel hangosan, és egy erőset ránt a bőrláncon, mire már öklendezve fuldokolni kezd, és megszédülve neki esik a falnak.
Pár perc múlva már kezeit maga mellet tartva, látszólag lenyugodva áll még mindig a fal mellett, de szemeiből csak úgy sütnek az indulatok. Irdatlan dühös. Beluramorra, magára, az egész kib*szott világra! Ő nem tehet arról, hogy egy szörnyeteg lett. Nem ő kérte magának! Egyetlen egy valamiért nem bánta ezt az iskolának... elszabadulhatott az intézményből, ahol uralkodtak felette. Itt úgy viselkedhetett ahogy akart... és már megint. Megint irányítani akarják! Hangosan, magából kikelve ordít fel, szemfogai kivillannak... Szemei gyűlölettel telve örvénylenek sötéten, -mintha a pokol legmélyebb bugyraiba néznénk- és indulatból csap egyet a levegőbe kezével... majd még egyet, és még egyet. Aztán kiviharzik a kriptából hátra hagyva maga mögött a törmeléket amit az előbb sikerült előállítania...*

//bocs a várakozásért, és a bamba írásért, ennyire telt tőlem. //

//Semmi baj, egyet kérek, hogy maradj, és játssz tovább, mert belekezdenénk a DER Nagymesélésbe!//

*Egész nap lesben állt. Úgy is mondhatnánk, hogy ő volt a levegő a Kripta körül. Egy levegő tele hataloméhes gondolatokkal, tele viharos érzelmekkel, telve gyűlölettel és türelemmel. Milliószor is hálásan gondol Arcidias Nyakékére, mely megmenti a tüzes nap érintésétől. Ha csak egy másodpercre is lekerülne nyakából, hamuvá omlana az ősi átok nyomán. Ez persze nem történhet meg a világtörténelem harmadik legjobb elementalista varázslónőjével.
Ahogy Beluramor lassan fellépdel a lépcsőn, azonnal fellángol benne a mély, olthatatlan undor és gyűlölet a nő iránt. S persze a rettegés a nekromanta királynőtől. Uralkodik érzelmein, s elúszik a nő útjából. Ha Beluramor nem lenne elfoglalva a kedvenc tanítványa meghasonulásán, bizonyosan észrevenné a tőle körülbelül 5 méterre terjengő iszonyatos fekete hatalmat. De a nő se nem lát, se nem hall. Talán mégis felfigyelt rá, de nem tesz semmit. Arnaelle fellélegzik.
Amikor Samara kirohan a kriptából egy pillanat alatt testet ölt. Szomorú, kedves hangon szólítja meg a lányt.*
-Szia! Látom nem sikerült közös nevezőre jutnod a jósággal. Megértelek.
*Ha Samara megfordul azt láthatja, hogy a nő ott áll a kripta mellett, s kezével mintha támaszkodna annak falán, de jobban megnézve a levegőre támaszkodik. Nem ér a kriptafalhoz. Samara szemei előtt a nő nem csak széppé, hanem egyenesen gyönyörűvé válik. Mint egy istennő. Illata mint a mézédes... vérnek!!!*
-Mindenki bejárja azt az utat amit te. Mindenki szenved és végül a sötétségben köt ki, csak van aki túl gyenge elismerni, hogy a gonoszság uralkodik ebben a világban. Te nem vagy gyenge Samara!! Bárki bármit mond, tarts ki önmagad mellett.
*Ahogy beszél, kivillannak hegyes szemfogai.*

*A lány megtorpan, majd lassan megfordul. Ám hiába a nő szép látványa, az, hogy a levegőbe támaszkodik... ez nem nyűgözi le a félvámpír lányt. Tűl dühödt, hogy az ilyesminek, vagy a negédes szavaknak bármi jelentőséget adjon. Legszivesebben már hátat is fordítana, hisz rohadtúl nincs szüksége a nyálas dumára, hogy "én is átmentem ezeken, megértelek..." bla-bla; most meg végképp tojik az egész világra.*
- Mit akar? *Kérdez rá kerek perec, nem füllik a foga ahhoz, hogy még itt ácsorogjon egy órát, hallgatva a másik süket dumáját. Türelmetlenül áll egyik lábáról a másikra. De még mindig itt van... az az illat egyszerűen nem engedi...*

*Észleli a a lány dühét, de látszólag nem érdekli. Arca hűvösebb kifejezést ölt, egészen elsápad, mint valami mintázott szobor. Szemeit egyenesen a lány dühödt tekintetébe fúrja.*
-Itt nem találod meg a helyed, de én kínálhatok neked egy másik utat. Azokkal, akiket te magad választasz.
*Közelebb lép egy lépést, tekintete elidőzik a lány nyakában lévő medálon.*
~Ha megérintem, szénné perzseli a kezem. Rohadt, koponyapofájú cafka...~
-Vannak olyanok, akik így fogadnak el, amilyen vagy. Ilyen például a Daemon Equitis Rend. Tudom, nem sok jót hallottál rólunk, de amint a világ a mi kezünkben lesz, el fognak fogadni minket. Az embereknek bealkonyult, és az ilyen korcsok letarolásával kezdődik, mint Beluramor, és az önkéntes átkai. Ne várd meg, míg itt ölnek meg...
*Lágyan megérinti Samara arcát. Mágiája elraktározza benne ezt a beszélgetést, de megakadályozza, hogy akkor az emlékezetébe ugorjon, amikor Samara közelében olyanok tartózkodnak, akik nem a DER tagjai, vagy befogadottjai.*
-Túl tehetséges vagy, hogy itt pazarold el az életed!
*Hátat fordít, és távozni készül. A küldetése első apró szilánkja bevégezve.*

*Nem járt itt azóta, hogy Nagymestere visszatért. Nem mintha olyan sok teendője lett volna, sokkal inkább félt. Igen. Fél újra találkozni egykori tanítójával, példaképével, főleg most, hogy visszasatnyult egy érzelemdús, szinte emberi állapotba. Pedig ő már rég nem ember. Hatysa. Életerővel táplálkozó szellem. Gyilkos, úrnő, tanár és igazgató.
Most mégis itt áll. Halott teste ha lehet, most még fehérebbnek tűnik. Lassan bekopog a rezidencia titkos ajtaján. Talán ő az egyetlen, aki ismeri, talán nem. Nem tudhatja. Most mégis itt áll, mint valami gyerek a szigorú apja előtt. Szertartásos kopogás ez, hiszen Mestere már bizonyosan tud ittlétéről.*

A kopogást úgy nyeli el a csendes masszív ajtó, mintha ez lenne tápláléka. Eltűnt a hangja, soha többé nem tér vissza már. Nem történik semmi, talán nincs is itt valójában? Avagy csak váratja vendégét? Nem tudni igazán. Hosszú percek teltek el, melyek valójában csak másodpercek voltak. S lám, nyílik az ajtó, halkan és zaj nélkül. Ha az Igazgatónő belém, felgyúlnak a fények s egy körös teremeben találja magát. Kripta - Airie von Nandori rezidenciája Scaled.php?server=94&filename=2168p

Kripta - Airie von Nandori rezidenciája Scaled.php?server=94&filename=2168p

A kiemelkedőn, melyet mintha sárkány karom tartanának a végtelen pokolból kinyúlva, ott áll maga Airie von Nandori. Fátylas teste enyhén remeg, aki ismeri tudja, hogy nincs fizikai teste s csak a ködös árnyak kölcsönöznek neki emberi alakot. Hol lábfejeit keresné az ember, gomolygó füstöt talál. Csupán az álarc az, ami ténylegesen igazi, amit meg lehet fogni ebben a világban. Arca lefele néz, abba a feneketlen mélységbe, honnan vörös, izzó fények csapnak fel olykor. Netán tényleg a Pokol bugyrába képes tekinteni?
Minden más személynek tilos ide a belépés, még maga az Igazgatónő sem tudott erről a helyről, mostanáig. Számtalan ajtó található a kriptában, de mind máshova nyílik. A legtöbbje titkos, melyek nem a fizikai világba nyílnak, hanem egy másik dimenzióba. Ez is pont olyan. A falakból ezernyi és több száz hang suttog. Mint emberi, úgy démoni, túlvilági, természetfeletti. Nők, férfiak, idős és fiatal hangok, mind mást suttognak. Vannak melyek némán ordítanak, vannak melyek énekelnek. Holtak és élők egyaránt. Airie nem néz fel, mintha tudomást se venne arról, látogatója van. Valójában teljes mértékben tud róla, elvégre engedélye kell ahhoz, hogy bárki is belépjen ide.

*Nem érez semmit, amikor betekint a Pokol tükörmásába. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy van, még ha nagyon bizarr is. Nem tart illedelmes, vagy kínos csendet, azonnal belevág.*
-Lord Nandori! Eltelt 80 év, mióta Mesterem és Szakvezetőm volt. Most is Tanítványaként jelenek meg.
*Eltelt 80 év, és ő abszolút megváltozott. Már messze nem az, akire Airie emlékezhet, hiszen a lány, akit tanított egy emberlány volt, Beluramor pedig egy balszerencsés haláleset után élőhalottként hozta magát vissza. A teste is lopott, valakit megölt érte. Emellett viszont sok a mágiavilág által mélységesen elismert érdemre is szert tett, mint például a legendás nagykövetsége Mor'gurugh és a Föld síkja között, vagy a harmadik nagy démonlázadás leverése és a Hetedik Légió megalapítása.
Ugyan olyan gyerek marad Airie előtt, mint amilyen mindig is volt hozzá képest. Kedveli a nőt, egyenesen felnéz rá. Igen, tudja róla, hogy nő, ám számára mindig is férfi marad. Olyannak látja lelki szemeivel, mint egy atyát. Vagy sokkal inkább mint AZ Atyát, a Teremtőt. Ugyan olyan félszeg előtte, mintha maga az Úr előtt állna, és számot kellene adnia tetteiért. Pedig Airie még nem is kérdezte semmiről!*
-Eljöttem, hogy tiszteletem tegyem, s a tanácsát kérjem, mint az előtt oly sokszor! Remélem megtalálom itt a válaszaimat!