A Daemon Equitis Rend sötét fellegvára

Vendég

First topic message reminder :

A Daemon Equitis Rend sötét tagjainak főhadiszállása. Mindig köd lengi körül, és senki nem mer a közelébe merészkedni - csak a rend tagjai, de nekik nincs félnivalójuk. Árad belőle a feketemágia, már messziről érezni a gonosz jelenlétét, hiszen a szövetség maga a kegyetlenség, a vér és a pusztulás megtestesítője.
Több ezer éves fennállásuk során számos alkalommal cseréltek vezetőt, és most a legfelső szinten Arcidias, a Vámpírherceg áll. Ő legfőbb irányító, hatásköre mindenhová elér. Jobbkeze pedig nem más, mint Arnaelle Leroux - ha ő nem elérhető, Arnaelle veszi át a helyét.
A Vérfarkasok képviselője Faylne, a "fiatal" nő, kinek falkája több száz tagból áll.
A Démonok vezetője nem más, mint Ceverick Montgomery, a kegyelmet nem ismerő férfi. (Majd még kiderül.)

A fellegvár részei: börtön, katakombák, lakosztályok, afféle tárgyaló, fegyverraktár, Ősök Szentélye.

És most még nagyobb terveik vannak... Nem lehet tudni, ki éli túl...

A területen csak a Rend tagjai játszhatnak! Tagot igényelni Sienna Evangelinnél, üzenetben lehet.

*Alig észrevehetően bólint. Hogy köszöntésképp, vagy a testőrei jelentésére, azt nem tudni. Közelebb lép a földre szorított démonhoz, és lábával maga felé fordítja arcát. Miután alaposan szemügyre vette, visszaejti a földre, és Asgargoth-hoz fordul.*
- Ne olyan sietősen... *Mondja, ahogy félrepöcköli a kardot, akár egy fogpiszkálót.* - Előbb játszunk. Tegyétek az asztalra, és tartsátok is ott!
*Ahogy ezt a nála hihetetlenül hosszúnak számító monológot befejezte, egy csettintéssel fekete lángokba borítja az asztalt. A lángok éhesen kapdosnak az áruló teste után. Látszik rajtuk, hogy nem hétköznapiak. Montgomery az asztal mellé lép, és végig simít az asztallapon, mire abból láncok törnek fel. Ezek után türelmesen várja, hogy Vizue és Asgargoth felrögzítsék a démont a helyére. Sose volt oda a túlzot cicomáért. A kínzás legyen egyszerű, de pokolian fájjon, ahogy most is fog.*

Vendég

*Csodálattal vegyes gyűlölettel nézi, ahogy Montgomery pusztán egyetlen ujjával odébb pöcköli Asgargoth hatalmas pallosát. Vizue érzelmei fordítva működnek. Akit kedvel, azt gyűlöli, akit gyűlöl, ahhoz irtózatos vonzalom fűzi, egészen addig, amíg meg nem öli. Ha valaki megszeretteti vele magát, az aláírta a halálos ítéltét. Ha dühös, akkor belül igazán felszabadultan kacag. A mosolya az egyetlen, mely azt tükrözi, amit jelentenie kell. Ha valakire rámosolyog, azt teljes szívéből gyűlöli. És akit gyűlöl...*
-Legyen! Montgomery Nagyúr!
*Amint a test Asgargoth szíves segedelmével felkerül az asztalra, Vizue démonikus egyszerűséggel fogja le az üvöltő áruló lábát. Buzogánya tüskéi több fő eret is átvágnak a démon lábában, miközben rögzülnek a fa lakkozott lapjában. A lány üres tekintettel néz a démonra. Amikor teljesen erejéből belevágta buzogányát a két vergődő lábba, elmúlt a düh. Elhallgatott a kacagás a fejében. Önkéntelenül, fájdalmas hangon felnyüszít. A megnyugvás, ami eltöltötte igazi belső kínokat okoz neki. Elharapja a nyelvét. Vére, mivel nem nyeli le, lassú patakokban kezd el lecsordogálni vékony, színtelen ajkain.*

Vendég

*Sikamlós test érkezik a sötét erődítmény kapuján át. Teste körülbelül 30 méter hosszú és jó két méter vastag. iszonyatos tömegű izom és pikkely halmozódik fel a roppant csarnokok árnyékában. Kimear Solaris, az alakváltó démon hazaért. Irdatlan kígyópofája visszhangzó sziszegést ereszt el. Legjobb barátnőjét, Akanát hívja, de az nem felel rá. Tovább siklik. Tompán érzékeli a körülötte zajló életet, de nem törődik semmi mással. Fel a lépcsőn. Balra. Kétszer jobbra. Még egyszer balra. Át a boltív alatt. A hatalmas tárgyaló előtt megáll, majd alakulni kezd. Kígyófeje mellé nő még egy bakfej, közéjük pedig egy félig oroszlán, félig embernő fej. Teste majdhogynem emberi, leszámítva a kecskepatákban végződő lábakat, az oroszlánmancsokban végződő kezeket, a hátából kiszakadó félig tollas, félig pikkelyes szárnyakat és azt, hogy az öltözködés, meztelen teste eltakarásának ösztöne teljesen kikopott belőle. Karcsú testének minden egyes milliméterét meg lehet figyelni, ahogyan leül az asztalhoz.*

*Ceverick észreveszi a démon érkezését, és feltételezve, hogy Kimear a tárgyalóba tart, ő is arra veszi az útját. Mostanában egyre gyakrabban látja azt a termet, de nem elég gyakran. A terv úgy néz ki, stagnál.
A hatalmas ajtókon belépve rögtön kiszúrja az ismerős alakot, de tárgyilagosabban már nem is nézhetne rá. Mikor elhalad mellette, biccent egyet, majd tovább folytatja útját saját helye felé.*
- Késnek. *Mondja maga elé, majd tökéletes mozdulatlanságba dermedve várja a történteket.*

*Sötét árnyfelhő jelenik nem messze a két démontól a teremben, amiből lassan, de biztosan kikörvonalazódik Arcidias, a fő-fővámpír nyurga alakja. Földig érő, aranyszálas gombú, fekete kabátot visel, kezében ott a rubinköves sétapálca, arca szinte ragyog a jókedvtől. Soha nem értette, miért kell a Rend minden tagjának olyan sötét kedélyűnek lennie... igazán példát vehetnének róla, ő mindig vidám. Ezüstös haját kisöpri a szeméből, és széttárja a karjait.* - Ceverick, Kimear! *Hajol meg színpadiasan.* - Nem érkeztetek kicsit túl korán? *Még vörös tekintete is mosolyogni látszik, amikor végre leül az asztalfőre, és a székének támasztja a pálcáját.* - Mit gondoltok, miért hívott minket össze Adairian? *Kérdezi meg kíváncsian, hiszen tippje sincs, miért volt olyan sürgős a felderítőnek, hogy összehívja a társaságot, igazság szerint meg sem fordul a fejében, hogy bármi probléma lehetne a két küldöttel, vagy a háttérben mozgó szálakkal kapcsolatban.*

Vendég

*A sötétségből hangtalanul lép elő a két testőr. Asgargoth és Vizue olyanok, akár az árnyak. Vizue tekintetében nagyon messzire el lehet látni. Az üresség és semmi végtelen rónáit szemlélheti meg az, aki komolyan tanulmányozni meri a lányt. Fiatal, üde és teljesen begolyózott. Ahogy végigtekint a termen, érzelmek teljes kavalkádja csap át rajta. Asgargoth: emésztő gyűlölet. Montgomery: félelemmel vegyes gyűlölet. Kimear: erős rajongás. Arcidias: olthatatlan, sosem múló imádat. A lány sosem tudta elfedni előtte, mennyire kívánja, hogy megölhesse a fővámpírt, majd a helyére ültethesse gyűlölt Montgomery Nagyurát. Keze kissé megremeg, ahogy a vámpír mosolyára pillant. Felfordul a gyomra az örömtől, hiszen érzelmei fordítva működnek. Akkor boldog, amikor igazán fáj neki. Ha könnyezik, belül kacag. S ez nem csupán színjáték. A démoni vér annyira megőrjítette, hogy ő maga sem tudja, mit is érez valójában, amikor egy-egy érzelmet produkál.*
- Lordom! *Bólint sápatagon, szerelemtől csillogó szemekkel Arcidias felé.* -Kiméra Hölgye! Csodálatosan melengető érzés, hogy hazatért.
*Csodálatos, sosem látott mosolyra húzódik a szája. Ez a mosoly azért sosem látott, mert mindenki, akire eddig villantotta, kezei által halt hosszú, gyötrelmes halált. Ha tehetné, most azonnal szétverné a kígyófatty fejét, hogy aztán hosszú sírógörcs közepette nyalogathassa le a buzogány tüskéire tapadt agycafatokat.*

*Arcidias kérdésére felkapja a fejét. Sose értette, mitől ilyen vidám a vámpír. Mindenesetre amikor ezen kezdett gondolkodni, mindig leszögezte magában, hogy joga van hozzá, és folytatta az édes közömbösség fenntartását. Sokkal könnyebb az élet, ha mindent tárgyilagosan szemlél a... démon.*
- Az idő relatív, Arcidias. Akkor és ott termek, ahol akarok, ezt Te is jól tudod.
*Testőrei érkezését bólintással nyugtázza.*